2015. február 13., péntek

Pillanatok. Veled.


Pillanatok, melyekkel megajándékozol,
Kincsek, kopár útvesztőmben.
S az hogy kezed nyújtod értem,
Felér egy angyal kezével.

Érzem, összefon az élet,
viták, kalandok, emlékek,
S neked adom minden percem,
Mert tetőled nem félhetek.

Mint cicát az álom, s kutyát a csont
Úgy hív engem is mindíg mosolyod.
Meghódított, átölelt,
Vigasztalt a csöndben.
Simogató karjaid közt,
Édes lett az élet.

Köszönöm hogy kisérsz,
akár éjben a Göncölszekér,
Velem, mellettem és felettem,
Útat mutatva, sejtetve -
Hívsz és vársz is,
Jövök. Veled és érted,
Itt vagyok. Vagyok.

2013. január 15., kedd

Ébren.


Badarság azt remélni, hogy visszaszenderedhetsz, ha valaki már felköltött, de leginkább akkor nem, ha úgy igazán sosem aludtál. Ébren lenni, nem fáradságos, mint azt gondolnánk, de nem is szórakoztató, mint ahogyan hazudják az optimisták. Lehet örülni, fűnek, fának, madárnak, okos tanításnak, ám mindezt ellensúlyozni tudja az ébrenlét okozta tisztálátásból eredő undor, melyet akkor tapasztalsz, ha körülnézel. Már unom az ego szót .. sosem éreztem megfelelőnek, ahhoz hogy egy egész emberiség, érzéssel és tudattal megáldott teremtmény, emögé bújhasson. Ilyen nincs. A saját hajlamait meghazudtoló lélek van. Bukott angyalok. Mind angyalok vagyunk, mindannyiunk természete a szeretet, a világosság, ám ismeretlen okokból ezt nap mint nap letagadjátok, nekem és önmagatoknak egyaránt.

A lélek útvesztőiben nem hagyatkozhatsz térképre, melyet valaki átad neked, vagy útmutató írásokra, használnod kell az érzékeidet, és megbízni bennük, nem tagadván egyetlen suttogó halk szavát sem. 


2012. október 16., kedd

Álarcosbál.



Most realizáltam mekkora bajban vagyunk... s mert megváltani senkit nem tudok, bár néha jól esne, így ide írom le „bánatom”. Elsősorban önmagamon kell elvégeznem a sebészeti műtéteket, eliminálni ami nem való örökkévaló lényemhez. Nem is tagadom, van még mit tenni. De az egyetlen lámpásom ehhez a művelethez, hogy nem hazudok önmagamnak. 

Úgy tűnik nem csak az izmaim erősítéséért felelős gén hibás bennem, hanem a hazugságért felelős is. De az is lehet, hogy enélkül születtem … Gyerekkori emlékem, sok egyéb között, hogy azon tűnődtem  rengeteget, vajon miért nem hallom a többiek gondolatát, vagy ha azt feltételezem, hogy hallom, akkor miért nem az jön ki a szájukon is. Ugyanide tartozik azon való töprengésem, hogy miért nem tudok repülni, ezt kárpótolta aztán a rengeteg álombeli röpködés. Meg arra, hogy a hittanórán de a templomban sem tudtam sosem elhinni amit beszélnek. Kérdés csak az, miért? Gyerekként nem azt kéne elhinni amit a felnőttek elhitetnek velem? Pl hittem a mikulásban és a boszorkányokban is … olyannyira hogy egy hétig nem mertem az ablak közelébe menni este... akkor meg, miért nem hittem el az emberek hazugságait? Sőt miért nem tudtam megtanulni tőlük hazudni? Nos a válasz, vagy az hogy enélkül a gén nélkül születtem (tudjuk, hogy badarság, mivel ha nagyon megerőltetem magam, tudok hazudni), vagy egész egyszerűen fölöslegesnek tartom az egészet, ugyanis gyerekkori tisztánlátásom még mindig tart... hallak benneteket. Úgy ahogyan előttetek sem titok egyetlen gondolatom sem. Akkor meg minek fárasszam magam, nem igaz? Jobbik kérdés: Te minek fárasztod magad, hogy hazudj?.. magadnak fölösleges, mert állandóan benned suttog az igazság, égeti a bőröd belülről, és másoknak .. hisz úgyis kiderül...

Mi ez az álarcosbál?

Mi ez a féktelen kapkodás, hogy szebbnél szebbet hazudjunk, hogy okosabbnál okosabbnak tűnjünk, hogy zennél zenebbet mutassunk, hogy a vallásosnál fanatikusabbá váljunk? Ami elrettentett, most, ma .. az az, hogy valóban! A tudással sokkal messzebbre kerülhetünk az igazságtól, mint a butasággal, tudatlansággal. Tudatlan, egyszerű emberek sokkalta igazabbak, több igazat beszélnek magukról, mint a megvilágosodását kereső ember. Vagy ha hazudni készül, oly ügyetlen benne, hogy senki nem hisz neki... ám olyan van a legtöbb aki önön hazugságát elhiszi, és észre sem veszi, hogy hazudik. Összegyűlt nekem erre egy csokorra való, és most tapintatot nem ismerve megemlítem őket, majd kinek inge magára veszi, kinek nem az nem.

Rengeteg az örömét színlelő ember.. mosolyog, a teljes fogsora látszik, már majdnem minden mondatán elsőként nevetni tud, s mikor szemére vetem, hogy álarca a bohóc, hogy vesse le, míg nem késő, és bármilyen nehéz az a kereszt, amit érez, hogy az ő sorsa vinni, fogjon neki. Van olyan is, kinek két gyereke mellett is csókra áll a szája, aztán hazamegy apukát játszani, felesége mellé. S olyan is ki szerelmes egyikbe, szeret másikat, s hűségre meg teljességgel képtelen. De példa van olyanra is aki bár tudja, hogy megcsalják, képtelen szembenézni a valódi jelenséggel (pedig megvilágosultsága megengedné), s inkább nevezi mindent-megengedő szeretetnek a saját konfliktus kerülő gyávaságát. Ó és igen .. rengeteg a sorsát sejtő gyáva nyúl, ki nem hajlandó szembesülni élete céljával, s mindegy elodázza minden nap a cselekvést. Olyannal is találkoztam, aki dicshimnuszokat zeng önmagáról, s ha még magva is van ennek, messzire elmarad a valóságtól. Különben is, először kitűnő kell lenni valamiben ahhoz, hogy a szerénység fogalmát valaki megismerhesse. - ha valaki nem szerény, nyugodt lehetsz abban, hogy nem is tud semmit.

Szóval, kedves barátom .. nem a nagy korrupt világgal van baj, hanem veled. Veled, mert nem szembesülsz a saját hazugságaiddal, s mert örömöd leled ha álarcodat viselve másokat megtéveszthetsz.
Hiba történt a modul működésében